Újra itt...hangzott volna a bevezetés. Aztán magamra néztem. Arra, akivé lettem. És rájöttem, hogy nem újra, hanem újonnan. Mert aki voltam, az már nem vagyok. Az embert a szíve szerint ismerik. Az ember maga, a szíve. Az én szívem összetört. Az tört meg benne, ami igazán összetartotta. Egy egy darabja még megvan. Abból próbálom újraépíteni. Nehéz, mert ahányszor rátekintek, mindig sok sok darabkáját látom. Elég egy szó, egy érintés, egy őszinte mosoly, ami pillanatnyilag egymás mellé teszi a milliónyi darabkát, de aztán lehet megint összehull. Aki voltam, már nincs. Vágyom-e rá? Igen. Még megvan-e bennem ugyanaz a naív hit, hogy egymásnak vagyunk teremtve? Igen. Hogy lelkünk egy húron pendül, hogy szívünk egy? Igen. Hogy Te ezt most nem látod, nem hiszed? Minden egyes perc újabb harc, minden egyes pillanat egy lépéssel közelebb hoz ahhoz a perchez, amikor ott fogsz állni, Te is, Én is. Amint jobbkezeddel jobbkezemet fogtad, ugyanúgy.Amint örök hűséget esküdtél nekem, még mielőtt Tied lettem volna az Úr előtt. Jó itt lenni. Jó újra kezdeni. Talán a szavak, mondatok bódító ereje enyhít a fájdalmon. De amikor egymagamban ülök és ölelésre, érintésre vágyom, akkor már nincs semmi. És még mindig milyen vakon bízom Benned.